Már azt hittük, hogy sikerült: a The Times nemrégiben hírül adta, hogy megfejtették a világ legmisztikusabb kéziratát, a Voynich-kódex rejtélyét. Korai volt az öröm. Kiderült, továbbra is csak egyetlen dolog tudható a kultúrtörténet máig legtitokzatosabb dokumentumáról, a Yale Egyetem Ritka Könyvek és Kéziratok Könyvtárában őrzött pergamenről, nevezetesen az, hogy találgatások övezik. Mintha a titkosított kéziratok Szent Grálja lenne.
Kutatókban pedig eddig sem volt hiány. Foglalkoztak a kézirattal a világ legjobb kódfejtői, többek között azok, akik feltörték a második világháborúban a németek Enigma és a japánok tengerészeti kódját, de a Voynich-kézirat rajtuk is kifogott.
Ahogy Noicholas Gibbs történész-kutatón is, aki azt állította: a kódex nem más, mint egy betegségek, női bajok gyógyítására szolgáló recept-, illetve füves könyv, amit latin rövidítésekkel írtak tele. A diadalmas bejelentés után szinte azonnal megérkezett a cáfolat: a szakértők egybehangzó véleménye szerint a megoldás nemcsak hogy nem új, de félreértésen alapszik.
ÖT TÉNY, AMIT SIKERÜLT MEGÁLLAPÍTANI A KÉZIRATRÓL
Bár kevés a hiteles adat, néhány dolog azért bizton állítható. Például, hogy néhány éve az Arizoniai Egyetem kutatócsoportja szénizotópos vizsgálattal megállapította: a titokzatos kézirat pergamenje a tizenötödik század elejéről származik, vagyis legalább egy évszazaddal idősebb, mint azt addig a szakértők feltételezték.
Tudjuk azt is, hogy nagyon finom, borjúbőrből készült pergamenre íródott; eredetileg 272, egyenként 23x15 centis lapokból állt, ezek közül mára 235 marad fent, ami rajzokat és betűkből álló írásnak látszó jelsorozatot tartalmaz.
Kiderült az is, hogy a szerzők(k) lúdtollat használt(ak), valamint az, hogy a balról jobbra íródott szövegben harminc különböző jel (betű) van; körülbelül 35 ezer "szóból", vagyis 180 ezer írásjelből áll.
A kéziratban szereplő ábrák színesek: növények, csillagászati vagy csillagjósási szimbólumok szerepelnek köztük.
A legizgalmasabbak a stilizált emberalakok, illetve térképrészleteknek látszó grafikák. A rajzok sokszor elnagyoltak, de az már vita tárgya, hogy utólag, vagy az írással egy időben kerültek-e a kéziratba. Bár az ábrák kevés támpontot nyújtanak a mű tartalmának megfejtéséhez, segítségükkel a kézirat mégis hat különálló fejezetre bontható.
Az utolsó, kizárólag szöveget tartalmazó fejezet kivételével mindegyik tartalmaz legalább egy-egy ábrát. A kéziratban van egy növényekkel foglalkozó, herbáriumnak nevezett rész; ezt kör alakú asztronómiai ábrák követik, szépen egymás után még a tizenkét csillagjegyet is felfedezhetjük.
A többi fejezet nagy valószínűséggel a biológia, a kozmológia és a gyógyerészet témakörét öleli fel, végül recepteket találunk, virág- vagy csillagszerű jelekkel elválasztva.
Bár a könyv keletkezéstörténete homályba vész, későbbi sorsáról már van adatunk. Első ismert tulajdonosa az alkimista Georg Baresch volt, aki Prágában élt.
A pergamen aztán hiányos állapotban felbukkant II. Rudolf prágai udvarában: az asztrológia iránt szenvedélyesen érdeklődő császár egész vagyont - 600 arany dukátot - adott érte, de a könyv az 1600-as években ismét eltűnt, és csak 1912-ben került elő egy Róma közeli jezsuita rendházban.
Onnan vásárolta meg a névadó Wilfrid Michael Voynich amerikai antikvárius. Sem megfejtenie, sem eladnia nem sikerült, így örököse 1969-ben a Yale Egyetemnek ajándékozta: ma is ott található.
Tény az is, hogy mindenki foglalkozott vele, aki csak számít, a titkosírások megfejtésére, a kriptográfiára szakosodottak közül. Volt, aki Roger Baconnek, a tizenharmadik században élt tudós szerzetesnek, a nagyítóüveg felfedezőjének tulajdonította a szerzőséget, volt, aki Leonardo da Vincinek vagy Galileinek. De akadtak olyanok is, akik szerint grangiózus hamisítással van dolgunk. Igaz, mindez már a legendák körébe tartozik.
ÖT FELTÉTELEZÉS, AMIRE A MAI NAPIG NINCS EGYÉRTELMŰ BIZONYÍTÉK
Mert minden rejtélyt, a Voynich-kéziratot is legendák tömkelege veszi körül. Például 1978-ban John Sojko nyelvész ukrán szöveget vélt felfedezni benne; mások egy titokzatos alkotó mesterségesen létrehozott nyelvét sejtették mögötte.
Leo Levitov 1987-ben a katarok nyelvére tippelt, és a katarok ősi öngyilkossági rituáléjára vélt ráismerni az egyik rajzban, amely csövek és kádak labirintusában zöld vízben meztelenül fürdőző, dús idomú nőket ábrázol, akiket különös, olykor az emberi érrendszerre emlékeztető csőhálózat kapcsol össze. A művészettörténészek a kéziratban található furcsa rajzokról azt állítják, színezésük összhangban van a híres reneszánsz festők által használt színvilággal.
Levitov elmélete azonban nem aratott nagy sikert, ahogy az a teória sem, hogy a könyv természetfölötti lények üzenetét tartalmazza. Sokan gondolták, hogy a könyvet azért kódolta a szerzője ilyen műgonddal, hogy olvashatatlanná tegye feljegyzéseit az örök élet titkáról és a bölcsek kövének előállításáról.
Sokan meg úgy vélték: a mű egyszerű hamisítvány. Tudvalevő, hogy II. Rudolf császárt nagyon könnyű volt becsapni, hiszen szenvedélyesen hitt minden misztikus dologban az aranycsinálástól kezdve a csillagjóslásig.
Ezért Benedetto Bugiardini olasz informatikus szerint a kézirat csupán a hiszékeny Rudolf megvezetésére szolgált.
Mások viszont - nem alap nélkül - úgy vélték: a szöveg túlságosan kidolgozott és bonyolult ahhoz, hogy hamisítvány legyen; a korszakból fennmaradó konfabulációkat nem hamisították ilyen műgonddal.
KÉT ANGOL TUDÓS MŰVE?
A legérdekesebb csalási verziót egy Gordon Rugg nevű amerikai kutató adta elő 2003-ban. Szerinte nyilvánvalóan halandzsaszövegről van szó. Ami pedig a bonyolultságot illeti, Rugg tézise szerint az 1550-ben feltalált egyszerű, de hatékony, úgynevezett Cardan-rács segítségével három hónapnyi munkával létrehozható volt a mű. (Ilyen rácsot használtak a Sándor Mátyásban - A Verne-rajongók biztosan emlékeznek rá.)
Az informatikus úgy vélte: a Voynich-pergamen két angol, Edward Kelley és John Dee alkotása lehet.
Az utóbbit sokoldalú tudósnak, mi több, "varázslónak" tartották, akiről rengeteg legenda kering mind a mai napig. Neki tulajdonították azt a vihart is, amely megállította a spanyol armadát, és győzelemre segítette az angolokat, megerősítve tróján I. Erzsébetet, aki midenben hallgatott Deere: ő készítette el az akkor még csak hercegnői státusban lévő, későbbi nagy uralkodó horoszkópját is.
EGYETLEN SOR ÉS A CÁFOLAT
Az Albertai Egyetem két kutatójának módszere most áttörést hozhat a kézirat megfejtését illetően. Greg Kondrak és Bradley Hauer, a számítógépes beszédfeldolgozás szakértői a 380 nyelven íródott Emberi jogok egyetemes nyilatkozatának segítségével fejlesztettek ki egy algoritmust, mely viszonylag nagy bizonyossággal megállapította, hogy a szöveg óhéber nyelvű, ám a szavak betűit egy visszatérő séma szerint átrendezték.
Ennek tudatában egy másik algoritmus segítségével rájöttek, hogy alfagrammákkal állnak szemben, vagyis a szerző a szavak betűit ábécésorrendbe állította. Greg Kondrak elmondta, hogy a szavak több mint 80%-a megtalálható a héber szótárban, ám azt még nem tudták, hogy együtt értelmesek-e. Ezért egy héber anyanyelvű kutatónak, Moshe Koppelnek mutatták meg a kézirat lefordított első mondatát, aki egy kicsit csiszolt rajta, és így már a Google-fordító is tudott vele mit kezdeni.
Kiadott egy viszonylag értelmes angol mondatot, amiben ez állt:
"A nő javaslatokat tett a papnak, a ház urának, nekem és az embereknek."
Egyelőre csak az első mondatot fejtették meg, és a két kanadai kutató hangsúlyozta, hogy a szöveg értelmére még nem sikerült fényt deríteniük. Mostanáig csupán azt tárták fel, milyen nyelven íródott a kézirat, és milyen módon kódolták azt, ez a felfedezés viszont közelebb vihet a megoldáshoz, mert ha bebizonyosodik, hogy igazuk van, a módszerrel az egész könyvet lefordíthatják.
Az eset kapcsán megszólaló kriptográfusok azonban mégsem tartják áttörő jelentőségűnek a Kondrak-Hauer-páros munkáját.
Ugyanis véleményük szerint mivel a szövegértelmező algoritmust modern nyelvekkel ismertették meg, ennek alapján az algoritmus felismerhet bármilyen bedigitalizált nyelvet.
Csakhogy a Voynich-kézirat a XV. században íródott, vagyis a fordításnál XV. századi héber szöveget kéne kapnunk, aminek teljesen más volt a szókincse, a nyelvtana és az írásmódja, mint a ma írt és beszélt héberé. Különösen igaz ez egy olyan kézirat esetében mint a Voynich, ami a Bibliával és más liturgikus dokumentumokkal szemben tudományos munkának tűnik.
Az együttműködés helyett a saját szakállukra dolgozó, a saját megoldásaikat erőltető kriptográfusok öntörvényűsége tehát erősen hátráltatja, hogy megtudjuk, miről is szól a kódex. Úgy tűnik, ez a titkosított kéziratok Szent Grálja, és mindenki a magáénak akarja tudni a megfejtést. Mi pedig csupán remélhetjük, hogy a szövegnek van értelme, nem csupán értelmetlen jelek és igazán furcsa rajzok összefüggéstelen halmaza a titokzatos kézirat.
