Aki nagyon sokáig él, annak sok mindenre van ideje, és nem késik le semmiről, vallotta a 20. század egyik legtermékenyebb és legellentmondásosabb szerzője, G. B. Shaw, és ehhez tartotta is magát. Első színdarabját csak 42 éves korában írta, ám utána még 52 évig élt.
Remekműveket alkotott, Shakespeare után a mai napig ő a második leggyakrabban játszott szerző. Hidegen hagyták a kitüntetések; az irodalmi Nobel-díjat első körben visszautasította, a lordi címet egy életre visszadobta. Ünnepelt íróként halt meg, akinek nem ártott egyetlen rosszindulatú kritika sem, mert mindent humorral kezelt. Oscar Wilde azt mondta, Shaw-nak nincsenek ellenségei, de a barátai se szeretik. Tény: több mint fura figura volt.
"Gyakran idézek önmagamtól. Ez színesebbé teszi a társalgást"
Az élet nem arról szól, hogy megtaláld önmagad, hanem arról, hogy megalkosd önmagad. Ez a sokszor idézett Shaw-szállóige lehetne akár Eliza Doolittle mottója is. Elizát a modern kori drámaírás legszórakoztatóbb alakja alkotta meg, pontosabban alkotta újra, hiszen
Pygmalion története az ókori irodalomban keletkezett.
A rút kiskacsából hattyúvá változó lány és a rigorózus fonetikaprofesszor kettősén alapuló színmű talán a legismertebb Shaw-darab, bár ismertségéhez nagyban hozzájárult a musicalváltozat.
Érdekesség, hogy ezt a darabját a szerző két változatban is elkészítette. Az egyik végén a szerelmesek egymásra találnak, a másikban mindenki megy a maga útján.
„Valójában mi is a különbség egy úrinő meg egy virágoslány között? Tulajdonképpen nem abban van a különbség, hogy az ember hogyan viselkedik, hanem abban, hogy az emberrel hogyan viselkednek.”
Az 1964-ben bemutatott My Fair Lady című filmet, mely George Bernard Shaw Pygmalion című színműve alapján készült, Audrey Hepburn és Rex Harrison parádés alakítása tette felejthetetlenné
Ha valakiről elmondható, hogy a saját útját járta, az bizonyosan George Bernard Shaw. Ő volt az egyik legkevésbé megalkuvó ember, és ez a tulajdonság akkor is jellemző volt rá, amikor minden oka meg lett volna az igazodásra vagy az elbizonytalanodásra.
Az írek egyik büszksége, a hosszú szakállú, szellemes, sőt sziporkázó Shaw sokáig várt a sikerre, és talán azért élt olyan sokáig, mert ki akarta élvezni.
"A tehetséges gyerekek szülei mindig hisznek az örökléstanban"
Az írek büszkesége
Indulása finoman szólva is döccenősre sikeredett, és ez nemcsk pályájára, de az életére is igaz. Bár egy ősi nemesi ír családba született, apja ennek a családnak legmélyebbre csúszott tagja volt. A mihaszna alkoholista George Carr Shaw későn nősült, és akkor is csak érdekből vett el egy nála húsz évvel fiatalabb lányt.
George Bernard Shaw Dublinban született 1856-ban, egy meglehetősen kedélytelen, szerencsétlen családba. Nem szeretett iskolába járni, de minden érdekelte, és ez így maradt egész életén át.
Hamarosan feltűnt a család mellett Mr. Lee zenetanár, aki sajátos énektanítási módszerrel aratott sikereket. Mrs. Shaw fogta magát, és elhagyta a férjét Lee kedvéért, akivel Londonba költözött. Két lányát magával vitte, fiát a férjénél hagyta. Az ifjú George pénzbeszedő lett egy ingatlancégnél, majd néhány év után ő is otthagyta az apját, és az anyjához költözött a fővárosba. Az asszony akkor már egyedül élt, zenetanár lett ő is, méghozzá igen sikeres, ezért ha anyai melegséget nem is nyújtott a fiának, legalább éveken át eltartotta.
És neki köszönhetően tett szert az ifjú Shaw arra a jelentős zenei műveltségre, amelynek éveken át a megélhetését köszönhette.
"Ne dühöngj, hogy megöregedtél, van, akinek ez sem sikerül"
A későbbi drámaíró pályája kezdetén politikai írásokat készített, és bokszolni járt. Ekkor még az ökle számított veszélyesebbnek, nem a mondatai. Gyakorlatilag mindent elolvasott, amit csak tudott,
a természettudomány éppúgy érdekelte, mint a filozófia vagy a képzőművészet.
Vörösesszőke szakállával jellegzetes és ismert figurának számított Londonban, és sajátos életmódszokásai jelentős részét is ezekben az években vette fel. Nem evett húst, nem ivott alkoholt, a boksz mellett úszni járt, és minden áldott nap pontosan ötoldalnyit írt. Se többet, se kevesebbet. A nőkről legfeljebb csak ábrándozott, azt sem nagy elánnal.
A pénz nem minden, de sok pénz, az már valami" (A képen Shaw alkotókunyhója Hertfordshire-ben)
Az irodalmi életbe először nem szerzőként, hanem rendkívül szellemes, tájékozott kritikusként lépett be. És álnéven…
A könyv- és színikritikákon kívül ugyanis - melyekben megpróbált mindenkit Ibsen negyszerűségéről meggyőzni - zenei bírálatokat írt. Rajongott Wagnerért és azért, hogy a modern zenétől idegenkedő angol közönséget meggyőzze kedvence nagyságáról, olasz álnévvel nyomatékosította érveit.
Kevesen jöttek rá, hogy Corno di Bassetto nem egy olasz zenekritikus, hanem egy régi fúvós hangszer.
"Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit"
Shaw az irodalom kapuját regényekkel döngette. Öt vaskos kötetet írt egymás után, és kevéssé rendítette meg, hogy nem talált olyan kiadót, amely megjelentette volna műveit. Makacs természetéből adódóan valószínűleg folytatta volna a regényírást, ha egy ismerőse nem áll alő azzal, hogy
van egy drámába kívánkozó története, írják meg ketten.
Shaw belevágott a munkába, de az ötletadó nem ismert rá a saját történetére, és elment a kedve a további közösködéstől. Shaw is csak akkor fejezte be a művet, amikor évekkel később a Független Színház egy jól sikerült kritikája után váratlanul színdarabot kért tőle.
Shaw első darabját, a Sartorius úr házait taps és fütty fogadta a permieren. A szocialista elveket valló szerző éles társadalombírálata elevenbe talált. Ám Shaw egyáltalán nem bánta a vegyes fogadtatást,
a legfontosabb az volt a számára, hogy hatást tegyen, igazságokat mondasson ki szereplőivel.
"Akinek fáj a foga, az azt hiszi, hogy akinek nem fáj a foga, az boldog"
Szerelmes szavak
A nősülést sem kapkodta el, negyvenkét évesen vette nőül Charlotte Payne Townshend kisasszonyt, akit legjobb barátjánál, a Webb házaspárnál ismert meg. Charlotte igencsak jómódú teremtés volt, és
meggyőződésévé vált, hogy Shaw egy zseni, aki jobb életkörülményeket érdemel, mint amilyenek anyja háztartásában jutnak neki.
A mély barátság lett házasságuk alapja, nem a szerelem, és ki is tartott az asszony élete végéig.
"A házasság nevű szövetség tagjai: egy férfi, aki nem tud csukott ablaknál aludni, és egy nő, aki kizárólag csukott ablaknál tud"
Shaw nőkhöz valő talányos viszonyát sokan boncolgatták már, egészen odáig elmentek, hogy minden kapcsolata csupán plátói volt. Mások szerint szó sincs erről, nagyon is heves viszonyt folytatott kora két ragyogó színésznőjével, Ellen Terryvel és Stella Campbellel, akiknek szerepek sokaságát írta. Campbellnek példul Elizát.
Tény, hogy évtizedes szerelmes-szellemes levelezésben állt a két hölggyel, mégis könnyen lehet, hogy férfivágyai kielégültek a - szavakban. Később könyvekben adta ki mind a két levélváltását.
A lényeg, hogy Charlotte-tal békében éltek együtt, jó darabig az asszony jövedelméből, ám eljött az idő, amikor az író sokkal többett keresett, mint amennyiről valaha is álmodott. A pénz nem sok szerepet játszott az életében, annál többet a végre megtalált műfaj: a dráma.
"Az egyetlen ember, aki rendesen viselkedett velem, a szabóm volt, mert ő minden alkalommal, amikor nála jártam, megmérte, hogy milyen hosszú a karom és a lábam, és milyen széles a derekam. Mindenki más csak egyszer mért meg, és attól kezdve elvárták, hogy a régi mértékek passzoljanak rám"
Második darabja, a Warenné mestersége is botránykő lett. A történetben egy tisztes angol nőről kiderül, hogy lánya költséges taníttatását az általa fenntartott kuplerájból fedezi. A prűd Angliában sokáig nem is engedték bemutatni ezt az "erkölcstelen" darabot, így Amerikából indult hódító újtájra, és jutott el többször is a magyar színpadokra.
Az első világháborúig több jelentős műve készült el, így a Candida, a Sosem lehet tudni, a Cézár és Kleopátra és a Pygmalion.
Világhírű lett: minden színház megtiszteltetésnek vette, ha bemutathatta valamelyik darabját, ami ráadásul biztos kasszasikert is jelentett. Népszerű emberenek számított már, de az első világháborúról vallott nézeteivel kivívta honfitársai haragját.
Meggyőződése volt, és nem rejtetette véka alá, hogy a háború ostoba hőbörgés, felesleges véráldozat, nem volt hajlandó részt venni semmilyen hazafias megmozduláson, ellenben igen erélyesen érvelt a béke mellett. Az úri társaság gyakorlatilag kiközösítette, még az is elhangzott, hogy le kellene lőni…
Mi egyéb az élet, mint egy csomó kínálkozó, izgalmas bolondság? Ne szalasszunk el egyetlenegyet se!
(A kép a Chaplin házaspár Shaw-éknál tett egyik látogatása alkalmával készült)
Hosszú végjáték
A húszas évekre a világsiker megfordította a széljárást, de az az igazság, hogy Shaw is azok közé tartozott, akik előbb váltak prófétává külföldön, mint saját hazájukban. A világméretű elismerés megérttette a britekkel, hogy
erre a lehetetlen szakállú, csípős nyelvű fickóra büszkék lehetnek.
Ez a fickó 1925-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat is, amit előbb visszautasított, majd egy évre rá mégiscsak átvett, azzal a kikötéssel, hogy a vele járó pénzösszeg az Angol-Svéd Irodalmi Alap rendelkezésére álljon. Sorra dobta vissza a kitüntetéseket is, a lordi címet csakúgy, mint a Becsületrendet.
"Nem azért felejtünk el játszani, mert megöregszünk, hanem attól öregszünk meg, hogy elfelejtünk játszani"
Shaw vígjátékai pazar színészi alakításokra adnak lehetőséget, ezért is olyan népszerűek világszerte. A szellemes párbeszédek, a fordulatok, a karakterek emlékezetes színházi előadásokat eredményeznek. Micsoda parádás szerep például Tanner Johné vagy a női szerepek közül Candidáé.
Életműve legkiemelkedőbb alkotása mégis - ebben a Shaw-szakértők szinte teljesen egyetértenek - egy klasszikus dráma lett, Szent Johanna története.
Ezt a darabot a kritikusok - a korabeliek is! - Shakespeare drámáival együtt emlegették. Az ártatlanul elítélt és máglyára vetett francia parasztlányról írt művel ő maga is úgy vélte, hogy nagyot alkotott, de változatlan kitartással dolgozott tovább még huszonöt éven át. Klasszikus világsztár volt, akit fotósok hada lesett meg úszás közben, akinek aforizmáit közölték a lapok, meghívások tömegét kapta, jutalmazták, díjazták és kitüntették, ünnepi beszédeket és interjúkat vártak tőle.
Felesége halála után nagyon egyedül marard, vidéki háza magányába zárkózott. Addigra barátai is jórészt már meghaltak. Testben és lélekben haláláig friss maradt, a fegyelmezett életmódnak köszönhetően élete végéig megőrizte fürgeségét, úgy hírlik, halálát is az okozta, hogy leesett egy almafáról. Kilencvennégy évesen...
"Egy hibákkal teli élet nemcsak sokkal tiszteletreméltóbb, hanem sokkal hasznosabb is, mint egy olyan élet, ami semmittevéssel telik el"
