A középkorban állítólag több emberrel végeztek a boszorkányüldözések alatt, mint az első világháborúban; akkoriban a sátán szeretőinek tartották őket. De milyen vádak alapján kerültek máglyára? A boszorkányok lényét mindig is rejtély lengte körül; ez a különleges, misztikus téma mindmáig foglalkoztatja a filmkészítőket is, hisz számtalan alkotás központi témája. Most fellebentjük a fátylat, bepillantunk a boszorkányok titokzatos világa.
Az őskorban, az ókorban még korántsem tartották ártó szándékúnak a két világ között álló, természetfeletti képességekkel bíró embereket. A középkori Németországban pedig a valkűrökkel rokon erdei istennőként tisztelték a boszorkányokat.
A gyökeres változás a kereszténység térhódítása kapcsán következett be: onnantól az egyház ellenségeinek számítottak azok, akik a pogány természetfeletti vallás követői maradtak. Az egyház képviselői valóságos hadjáratot indítottak a boszorkányok ellen, őket okolták például az állatok terméketlenségéért, de azzal is megváldolták őket, hogy a termés elpusztítása érdekében mesterkedtek. Meg voltak győződve arról, hogy a boszorkányok az ördögökkel állnak összeköttetésben, azok szeretői. Kezdetét vette tehát a tömeges boszorkányüldözés…
Cher, Susan Sarandon, Michelle Pfeiffer és Jack Nicholson Az eastwicki boszorkányokban
Honnan ered az elnevezés?
Első hallásra tán kissé mulatságosnak fog tűnni a boszorkány szó eredete. A török nyelvek baszargan, baszirgan szavaiból származik, melynek érdekessége, hogy az ótörök "basz-" („nyomni”) igető származéka. Tehát innen ered a magyarok által oly közkedvelt, és sűrűn használt, mára inkább a trágár nyelvben előforuló "baszni" szó is.
Úgy érdemelte ki ezt a definíciót a boszorkány, hogy a kéjsóvár perszóna éjszaka belopózott a kiszemelt férfi házába, és pofátlanul ráült az alvó ember mellére, hogy „megnyomja” őt éjjel, amivel kellemetlen álmokat idézett elő.
Átkozott boszorkák: Sandra Bullock és Nicole Kidman
Fortyogó vérű asszonyok
1484-ben VIII. Ince pápa kiadott egy rendeletet, melyben elítélte a boszorkányságot. Majd két szerzetes megírta a Malleus Maleficarumot, vagyis a Boszorkánypöröly című könyvet. Akkoriban alakult ki a könyvnyomtatás, aminek köszönhetően a boszorkányüldözés nemcsak Európában kaphatott teret, de egészen Amerikáig eljutott.
Ez az írás olyan feljegyzéseket tartalmazott, ami a boszorkányok beazonosítását és megsemmisítését tartalmazta.
"Minden boszorkányság a test vágyaiból ered, amely a nőben határtalan. A nők ingadozóbbak hitükben, mint a férfiak, könnyebben befogadják a külső hatásokat, azonkívül fecsegők, és képtelenek eltitkolni egymás elől gonosz fortélyaikat, s minthogy gyengék, titkos eszközökhöz folyamodnak, hogy nyerhessenek. A havi vérzés idején annyira telítve vannak nedvekkel, hogy fortyog a vérük. Lélegzéskor mérgező pára árad ki az orrukból és szájukból, és bárkit megbabonázhatnak. Hitük gyenge, és ez vezet a boszorkánysághoz.” - állt a könyvben.
A boszorkányság alapkönyve úgy tartotta: a nők megmagyarázhatatlan gonoszságának természetes oka az, hogy a nők érzékibbek, mint a férfiak. Ez megmutatkozik a nők undorító bujaságában is, amely rávette őket, hogy démonokkal és a gonosszal érintkezzenek. Ezenkívül már az első nő is hamis volt, hiszen a hajlékony bordából teremtették, amely elfordult a férfitól, és mivel ennek a hiányosságnak a következtében tökéletlen állat, mindig is csalárd és gonoszsággal teli volt.
A szexualitás a boszorkányjelenség lényeges része volt. Az ördöggel való nemi közösülés a boszorkány erejének fontos forrása, és az okozott csapások nagy része is szexuális természetű: impotencia, természetellenes szenvedélyek, a házasfelek közti viszály, esztelen szerelmek és terméketlenség.
Később a könyvet a világirodalom legelvetemültebb és legveszedelmesebb könyvének nevezték.
Az angol parlament 1770-ben törvényben ítélte el azokat a nőket, akik festik az ajkukat, boszorkánynak minősítve őket.
A salemi eset
A 13-19. században Európában mintegy egymillió embert végeztek ki boszorkányság vádjával. A perek és a kivégzések döntő többségére a 16-17. század folyamán került sor.
A tengerentúlon 1692-ben történt az egyik leghíresebb eset. Az akkor még gyarmati sorban levő Amerikában borzalmas végkimenetelű boszorkányperekbe kezdtek a Massachusetts 
állambeli Salem városában, miután a falu plébánosa, Samuel Parris a boszorkányság jeleit tapasztalta családja környezetében.
Elsőként Parris kiskamasz lányát és annak unokatestvérét hallgatták ki, akik először egy, a szolgálatukban álló Tituba nevű rabszolganőt vádoltak meg azzal, hogy megátkozta őket. Mellette a lányok minden olyan személyt megemlítettek, akikkel kapcsolatban nem éreztek lelkiismeret-furdalást amiatt, hogy bajba keverik őket.
A vádlottak közül csupán egyet mentettek fel, mindenki mást bűnösnek találtak, és halálra ítéltek. A négy kivégzés alkalmával összesen húsz embert öltek meg. Az áldozatok között csupán hat férfi akadt, a többiek szegénységben élő, idős asszonyok voltak.
A történet fimes változata - A salemi boszorkányok főszerepében Winona Ryder
A boszorkányperek áldozatai
- Több mint a 70 százalékuk nő volt - nagy részük özvegy,
- szegények,
- idősek,
- asszonyok, akik gyógyfüvekkel foglalkoztak,
- férfiak,
- alacsony, illetve magas rangú személyek.
Vagyis szinte bárki lehetett áldozat, aki valamiért kitűnt a tömegből, vagy akit valaki valamivel megvádolt.
Csak nagyon ritkán fordult elő, hogy a boszorkányság nem nyert bizonyítást, hiszen a vádlottakat oly kegyetlenül megkínozták, hogy mindent bevallottak, amit hallani akartak tőlük.
Az ördöggel való cimborálás a vádak közül az első helyen volt, de ma már tudjuk, erős motívum volt a bírák, a vádlók részéről a haszonszerzés is. Az üldözöttek gyakran olyan átlagemberek voltak, akiket vagyonuk megszerzése érdekében kínoztak és égettek el.
A vádakat nem kellett bizonyítani, a vádakat elfogadták; egyedül a vád volt a fontos. Mindig a vádlónak hittek, a vádlottat pedig olyan próbáknak vetették alá (tűz-, vagy vízpróbának, és hasonló középkori kínzási módszereknek), melyek nyilvánvalóan mindig pozitív eredményeket hoztak - a vádlók, a bírák részére.
Az legfőbb vád, az ördöggel cimborálás istentagadást jelentett - ez pedig főbenjáró bűnnek számított. Olyan szavakat adtak a vádlott szájába, melyeket nem mondott, csak a tanúvallomások állították. Gyakori vádként szerepelt még az ördöggel való közösülés, de természeti katasztrófa, szárazság, éhínség vagy a pestis elterjedése is vádként jelenhetett meg.
Öt különböző boszorkánytípust különböztettek meg:
- ördöngösség
- rontás
- méregkeverés
- jövendölés
- igézés
Szinte bárkit boszokánynak titulálhattak
A királynő rendeletei
Magyarországon a 16-18. században üldözték legerőteljesebben a boszorkánynak tartott embereket. Két településen került sor tömeges kivégzésre: Debrecenben, illetve Szegeden, a mai Boszorkányszigeten.
A Tisza-parti városban 1728. május 23-án a hóhér három máglyát rakott, melyeken végül hat meggyötört férfit és hat megkínzott nőt égettek meg elevenen, a tizenharmadik elítéltet pedig 
lefejezték. A vád szerint az elítélt személyek okozták a környéket súlytó aszályt, melyet aztán egy mindent elverő jégeső követett.
A hazai helyzetet Mária Terézia azzal próbálta megoldani, hogy 1756-ban hozott egy rendeletet, melynek következtében az eljárások sokkal körültekintőbbé váltak, és mindezt a Kancellária felügyelte.
Sőt, 1786-ban a királynő betiltotta a boszorkányok elleni eljárás indítását, kivéve abban az esetben, ha a vajákosságra utaló jelek egyértelműek, és mellé más bűncselekmény is társul.
Az utolsó ember, akit Magyarországon boszorkányság, valamint gyújtogatás miatt halálra ítéltek, Deák Mihályné Berkesz Sára volt, őt 1762-ben végezték ki.
Helen Duncan
Helen Duncant, az utolsó boszorkányt Európában a 20. század közepén ítélték el. 1951-ben Winston Churchill végül megkegyelmezett neki. Churchill sületlenségként (obsolete tomfoolery) jellemezte a vádat.
A boszorkányokat a sátán szeretőinek tartották
