Munkácsy világhírű festőként olyannyira elégedetlen volt művészetével, hogy öngyilkosságot is megkísérelt, egyesek szerint pedig felsége kergette őrületbe. Vagy Jókainak volt igaza vele kapcsolatban? Tény, hogy életében mélységek és magasságok követték egymást, átélte a sanyarú inassorsot és a világszerte ünnepelt művészét is. Visszaemlékezéseiből és feleségéhez írt leveleiből kiderül, hogy még legnagyobb örömei sem voltak felhőtlenek.
Honfoglalás (1893) - Monumentális, hatvan négyzetméteres alkotása
A romantikus realizmus képviselői közé sorolják, de ennél többet elárul róla, hogy a képeit a mai napig szereti a közönség. Munkácsy kortársa volt - többek között - Monet, Renoir, Degas, Cézanne, Van Gogh és Gauguin is. Egy időben alkottak, mégis mintha világok választanák el a magyar festőfejedelmet az impresszionizmus nagyságaitól. Így is van. Szín- és formavilágok. Más témák, más megközelítés, más eszköztár, más cél.
Munkácsy nemhogy nem követte, de nem is tartotta sokra a fény festőit.
Ő műteremben alkotott, a színnek és a fénynek egészen más jelentőséget tulajdonított, mint Renoirék. Talán emiatt van, hogy a maga korában világhírű Munkácsy presztízse a nemzetközi művészvilágban elmarad a felsoroltakétól. Mintha a híre is úgy fakult volna, ahogy idővel képei is elveszítették a színüket. (Ez utóbbi amiatt van, mert bitumenes alapozást használt, ami az elkészüléskor felragyogtatta, tüzessé tette a színeket, ám azok idővel el-eltünedeztek.)
Mielőtt bárki azt hinné, hogy a gazdag életű magyar festő nem tartozik a legnagyobbak közé, szögezzük le, hogy a magyar képpiacon az ő két műve kelt el eddig a legmagasabb áron. A baba látogatói százhatvan-, míg a Poros út kétszázmillió forintért cserélt gazdát. Az pedig nem mérhető pénzben, hányan zarándokoltak el Debrecenbe, hogy együtt lássák a Krisztus-trilógiát, hány otthon falát díszíti a Rőzsehordó nő vagy az Ásító inas reprodukciója.
A baba látogatói (1879) című festménye százhatvanmillió forintért kelt el
Inasból mester
Munkácsynak megadatott a siker, az elismerés, az anyagi bőség is, kilátástalannak tűnő gyerekkora után ez szinte mesébe illő fordulat.
Eredetileg Liebnek hívták, csak tizenkilenc évesen vette fel szülővárosa nevét. Ötgyermekes, bajor eredetű családba született, ő volt a középső gyerek. A forradalom kitörése előtt négy évvel, 1844-ben jött a világra, akkor eszmélt, amikor apja Miskolcra menekítette övéit, nehogy bajuk essen a szabadságharc küzdelmei idején.
De a nagyobb bajtól a családot ez sem óvta meg.
Előbb édesanyja, majd édesapja is meghalt, az öt gyereket pedig szétszórták a rokonok között. A kisfiú Békéscsabára került, de rideg természetű anyai nagybátyja nem tudott mit kezdeni vele. A gyereken nem fogott a szigor, nem akart tanulni, nem találta a helyét. Legyen asztalos, gondolta Reök István, és inasnak adta az alig tizennégy éves gyereket.
Az ásító inas (1869)
A nyers, durva közegben a máshoz szokott kisfiú szenvedett, sírt, sok verést, megaláztatást viselt el. Egyszer meg is szökött, de hiába. A "Langi majszterről" visszaemlékezéseiben így ír a Munkácsy:
„Az arcát... habár a teliholdhoz hasonló ábrázatok általában nem ellenszenvesek, mégsem lehet elfelejteni! Két apró, szürke szem villog a szemöldöke alól, mely úgy néz ki, mintha moly rágta volna össze és a bőre csupa himlőhelyes. A szakállát egyszer egy héten - vasárnap - borotválja, a vöröses bajusz rövidre nyírott és a szája. ...Óh a szája...”
Ebben az időben kezdett rajzolni, ez jelentett némi vigaszt az életében, de saját bevallása szerint semmi sem utalt arra, hogy csodagyerek lett volna. Inkább az öröm szolgált eligazításként… Mert amikor papír fölé hajolt, megfeledkezett minden rosszról, önfeledten, szenvedéllyel rajzolt.
Aradra szegődött asztalosnak, akkor is olyan szegény volt, hogy fél évig meleg ételre sem futotta. Bele is betegedett. Ezen az újabb mélyponton találkozott a vándorfestő Szamossy Elekkel, és ez a találálkozás lett élete döntő fordulata.
A Harruckern-Wenckheim-Almásy-kastély. 1861-ben Szamossy Elektől itt kezdett festészetet tanulni
Szamossy tehetségesnek találta, bátorította, magával vitte és tanította. Nemcsak művészettörténeti, anatómiai, kultúrtörténeti ismereteket adott neki, de emberi melegséget is. Ezekre egyszerre volt szüksége ahhoz, hogy elindulhasson az útján. Szamossy irányította Pestre, ahonnan előbb Bécsbe, majd Münchenbe vezetett az útja.
Ösztöndíjat kapott, maga is keresett mellé arcképek festésével.
Ezekben az években sokat tanult, járta a képtárakat, másolta Rubens, Rembrandt képeit, megismerte Courbet, Millet alkotásait, szívta magába a tudást. Szenvedéllyel dolgozott, tanult, de még mindig állandó anyagi gondokkal küszködött.
Bécsben festette a Húsvéti locsolást, utána a Petőfi búcsúját a szülői háztól, majd következett az Árvíz és a Vihar a pusztán. Már ezekből látszott, milyen különös érzéke van az emberábrázoláshoz, és milyen alaposan ismeri a paraszti élet, az egyszerű emberek, falusi gazdák, kocsmák, betyárok világát.
Temple János: Munkácsy portréja (1887)
Diadalmas idők
Az Ásító inast már Düsseldorfban festette, ezt a képét is több tanulmány előzte meg. A kép témájához nem kellett messzire nyúlnia, hiszen ő maga is fájdalmasan sokszor kelt hajnalban, kialvatlanul, olyankor a rá váró nap nehézségei már ébredéskor az arcára íródtak.
A művészettörténészek szerint Munkácsy életének legjelentősebb alkotása a Siralomház című kép, amelyen az akasztásra váró betyárt látogatja meg családja a börtönben. Mivel a festőnek nem volt elég pénze, modelljeit beöltöztette, majd lefényképezte őket. A festményt elküldte a kortárs festészet legfontosabb művészeti eseményére, a Párizsi Szalonba, ahol az ismeretlenségből elnyerte az aranyérmet.
Ez hatalmas teljesítmény volt, hiszen két-háromezer kép közül választották ki a legjobbat, és azért is vérre menő harc folyt, kinek a művét hová akasszák. Munkácsyt olyan váratlanul érte a siker, hogy a díjátadóra el sem utazott.
Az újságból értesült a hírről.
A siralomház (1870) hozta meg számára az átütő sikert
Egy csapásra ünnepelt művész lett, nem sokkal később megismerkedett a holland de Marches házaspárral. A férj a támogatója lett, az asszony pedig - a férj halála után - a felesége. Munkácsyt a siker többé nem hagyta el, ám állandó kísérője lett mániás depressziója, vagy ahogy ő fogalmazott:
„ebben a hipochondriális állapotban nem találtam megnyugvást.”
Minden bírálat oly mértékben felzaklatta, hogy egy-egy teljesen elkészült festményét egyetlen apró kritika hatására képes volt megsemmisíteni, majd kétségbeesetten, reményvesztetten kóborolt az utcákon. Ám az is több alkalommal előfordult, hogy szinte önkívületben, szenvedéllyel alkotott, ám műve elkészülte után annyira kimerültnek, kiüresedettnek érezte magát, hogy csak céltalanul bolyongott, lézengett az utcákon.
Állapota oly aggasztónak tűnt, hogy de Marches báró meghívta a colpach-i kastélyába pihenni. Ám Munkácsy depressziója nem múlt el, 1872 januárjában - a kastály ablkából kiugorva - öngyilkosságot kísérelt meg. Lábadozása közben a báró felesége, Cécile ápolta; tán ekkor szeretett bele az asszony a nők által amúgy is körülrajongott festőbe.
Munkácsyék kastélya Colpachban. A mániás depresszióban szenvedő festő itt ugrott ki az egyik ablakon
A báró halálát követően - a gyászév letelte után -, 1874-ben házasodtak össze; mindketten 30 évesek voltak ekkor. Cécile nemcsak élete végéig társa maradt, de profi menedzsere is lett Munkácsynak, és tudatos munkával magyar zseniként emelte őt be a nemzetközi köztudatba. Munkácsy, aki immár a párizsi művészeti élet központjába került, sorra kapta a megbízásokat. A pár rendezvényeket, bálokat adott a városban,
a festő nevét hamarosan mindenki megismerte.
Sokat támadták akkor és azóta is Munkácsy feleségét és megbízott állandó ügynökét, Sedelmayert, amiért mindketten a lehető legtöbb képet, illetve a lehető legtöbb pénzt akarták kivasalni belőle, megakadályozva ezzel művészetének kiteljesedését. Ám valószínűleg Cécile lehetett az egyik első kulurális menedzser, aki biztos kézzel igazgatta művész férje útját, aki nélkül az nem élhetett volna anyagi és művészi biztonságban.
Tény, hogy Cécile céltudatosságát, praktikus gondolkodásmódját Munkácsy egyfelől a biztonság kötelékének, másrészről viszont rémisztő béklyónak érezte. Sokszor panaszkodott arra, hogy felesége "már megint adósságot halmozott fel", és nem győzött eleget dolgozni, hogy kifizethesse a "szabót és az egyéb felmerülő költségeket". Számos Munkácsy-levélben arra is fény derül, hogy a "pénz és a fényűzés mindenek felett állt" a nő életében.
Munkácsy Mihály: Önarckép (1875) és Friedrich Kaulbach: Cécile Papier (1886)
Az asszony állandó - és nem alaptalan - féltékenysége sem járult hozzá a festő lelki nyugalmához. És bár feleségének távollétében szorgalmasan írta a meleg hangvételű leveleket - melyeket Cécile elvárt tőle -, viszonya lett barátja, Charles-Joshua Chaplin festő feleségével.
Lázár Béla művészettörténész szerint Madame Chaplin Robert nevű kisfiának Munkácsy volt az apja. A fiú tizenkét évesen egy kadétiskolában lebukott a lóról, és szörnyet halt.
Madame Chaplin arcképe - vázlat (1885)
Belső szenvedélytől vezérelve, avagy valóban annak okán, mert Cécile asszony mellett nem volt megállás, mindenestre a sikerektől hangos és magánéleti viharoktól sem mentes években keményen dolgozott Munkácsy. Sok csendélet, szalonkép mellett elkészült a Tépéscsinálók, az Éjjeli csavargó (ez a legrosszabb állapotú Munkácsy-kép), majd A Köpülő asszony.
Egy ifjúkori szifilisz miatt Munkácsy időről időre súlyos betegségekben szenvedett, az alkotómunkát kúrákkal, fürdőkkel, pihenőkkel kényszerült megszakítani. Párizsban feleségével akkor már népszerű szalont is vittek, a határidők pedig folyamatosan hajszolttá tették a már világhírű mestert.
A Krisztus-trilógia első két darabja az 1880-as években készült, és állítólag az ügynöke, Sedelmayer adta a képek ötletét. Az első, a Krisztus Pilátus előtt nem készült el időre, és mivel a Párizsi Szalon még Munkácsyval sem tett kivételt, Sedelmayer palotájában állították ki. Ennek az egy képnek nagyobb lett a sikere, mint az egész Párizsi Szalonnak. A képet 1882-ben Budapesten is bemutatták, a kígyózó sorokat lovasrendőrök igazgatták.
Ezzel és a később elkészült Golgotával Munkácsy eljutott Amerikába is, valósággal diadalút volt ez az utazás. A képeket kint megvásárolta egy philadelphiai áruháztulajdonos, százhatvan-, illetve százhetvenötezer dollárért.
A világhírű, jómódú mester cilinderes portréja
"Idegenben is hű fia…"
Ferenc József nemességet adott neki, a magyarok közadakozásba kezdtek, hogy megvehessék a Trilógiát, vagyis
Munkácsy nemcsak külhonban, de saját hazájában is próféta tudott lenni.
De az 1890-es években már folyamatosan rosszul érezte magát. A millenniumi ünnepségeket díszmagyarban kellett végicsinálnia, volt egy pont, ahol el is ájult. A betegség legyűrte, utolsó időszakát tébolyultan kínlódta végig egy Bonn melletti szanatóriumban. 1900. május 1-jén halt meg, a magyar lapok egész oldalas gyászhírben tudatták a hírt.
"…hazájának idegenben is hű fia, s a magyar művészet lánglelkű mestere…"
Festő kollégái tízméteres ravatalt építettek neki, a Műcsarnokhoz pedig megint százezrek zarándokoltak el. Onnan indult a menet a Kerepesi úti temetőbe. Munkácsy mindössze ötvenhat évet élt, gyermek nem maradt utána, hiszen Cécillel közös egyetlen koraszülött kisfiuk a világrajövetelekor meghalt. Maradtak a képek.
Jókai frappánsan és szívszorítóan így búcsúzott a festőóriástól:
„A lángész fátuma, hogy a láng megemészti az észt.”
Tébolyda Bonn mellett, Endenichben. Itt halt meg Munkácsy
Forrás: Emlékeim - Munkácsy Mihály
