Zsófi, a negyvenöt éves, kétgyerekes édesanya nagyon mélyről kapaszkodott vissza az életbe. A titkokat rejtő múlt és a családjában végigvonuló tragédiák sorozata rányomta bélyegét a mindennapjaira. A hétköznapok látszólagos nyugodt felszíne alatt egy időzített bomba ketyegett. Majd robbant. Hogyan gyógyult meg az asszony, mi segített, hogy legyőzze zavaros múltja démonait? A megtörtént esetet Zsófi meséli el.
Zsófi tehetséges, jó képességű gyerekként kitűnő tanuló volt egészen az érettségiig - gond nélkül jutott be egy budapesti főiskolára, és ma kétdiplomás, két nyelvvizsgával rendelkező közgazdász -, mégsem volt szép gyerekkora. Iszonyatos titkok lengték körül a látszatra rendezett életüket.
Honnan jöttem?
- Egyéves voltam, a nővérem pedig tizenegy, amikor apánk felakasztotta magát. Nincs emlékem róla. Édesanyám és az összes rokonunk hallgatott - még apu édesanyja is, aki utálta anyut, mert őt hibáztatta -, de arra senki sem gondolt, hogy nekünk, gyerekeknek meg kellene tudnunk, mi, hogyan és miért történt.
Arról sem beszélt senki, hogy milyen volt a szüleim házassága, legfeljebb a nővérem említette, hogy sokszor veszekedtek, és anyu többször költözött velünk vissza az édesanyjához. Ahhoz a nagymamánkhoz, aki kilencven évig élt, és akit nagyon szerettem.
De én még kamaszként sem mertem kérdezni a kemény, határozott anyukámat apu haláláról. Arról sem, hogy az apai nagyapám, akivel soha nem találkozhattam, miért ment anno a Dunának... Lehet, hogy a tanulásba menekültem az élet borzalmas ténye elől?
Valójában féltem édesanyámtól. Furcsa viszony volt a miénk. Ő szerette a nővéremet - úgy érezte, hasonlít rá -, és becsült engem. Fontos volt számára a kitűnő bizonyítványom. Persze nem kell engem túlbecsülni; jó fejem volt, könnyen tanultam, ráadásul az erős anyai nyomás hatására szorgalmas is voltam. Ezért lettek a diplomáim, jó állásaim, de közben
fogalmam sem volt arról, ki vagyok, honnan jöttem, milyen géneket örököltem.
A harmadik halott
Tizennyolc éves koromban kerültem Budapestre a nyugat-dunántúli nagyvárosból, és lubickoltam a fővárosi nyüzsgésben. Sok barátot szereztem, boldog voltam, rengeteget tanultam, hiszen meg akartam hálálni az édesanyámnak és a nővéremnek, hogy budapesti diák lehetett belőlem. Azért is hálát éreztem, hogy az édesanyám vett egy óbudai kis lakást. Ott lakhattam a főiskolai évek alatt, majd akkor is, amikor diplomás nőként elhelyezkedtem.
Életem első munkahelyén csodálatosan éreztem magam, mert az igazgatónk tehetséges, fiatal csapatot gyűjtött maga köré; a leendő férjem is e csapat tagja volt. Amikor megmondtam édesanyámnak - félve, de komolyan -, hogy Budapesten maradok a szerelmemmel, egy teljes évig nem állt velem szóba! Azt akarta, térjek vissza a szülővárosomba.
Nem fogadtam szót, mert nagyon szerettük egymást, ráadásul az anyósomék családjában mosoly és szeretet vett körül. Fájt, hogy anyu eladta "alólam" az óbudai lakást, de aztán beköltöztem a kedvesem albérletébe, majd egy év múlva összeházasodtunk. Az esküvőnk után szépen lépegettünk előre. Egy aprócska, komfort nélküli lakásban kezdtük, most egy Pest környéki családi házban élünk.
Édesanyám részt vett az esküvőn, az unokái születésének is örült valamelyest, de nem bocsátott meg. Többször próbáltam közeledni, később tudomásul vettem, hogy az édesanyám leírt engem. Annak örültem, hogy együtt lakik a nővéremmel - vagyis nincs egyedül -, de éltem a magam életét. Multinacionális cégnél dolgoztam, megszületett a lányom és a fiam, a gyes alatt megszereztem a második diplomámat. Aztán egy őszi estén megcsörrent a telefonom.
A nővérem hívott kétségbeesve, mert eltűnt az édesanyánk.
Anyukám hetvenéves volt, állandóan fájt a feje és szédült, de az orvosok nem találták a tünetek okait. A nővérem nevére íratta mindenét, nem akart élni. Kicsit belehaltam, amikor napokkal később megtudtam, hogy a vízirendőrség taláta meg a holttestét.
Képzeld el, hogy a családom harmadik öngyilkosa a saját édesanyám!
A férjem mellettem állt, sajnált, vigasztalt, de én azt hajtogattam, hogy nem lehet élni azzal a tudattal, hogy a nagyapám és az anyám a hullámsírt választotta, apu pedig felakasztotta magát.
Meztelenül az éjszakában
Tettem a dolgom az édesanyám halála után is, de néhány hónappal a temetés után furcsa gondolataim támadtak. Például biztos voltam abban, hogy a munkahelyem, a sikeres multinacionális cég rövidesen megsemmisül, mert az épületbe beleszáll egy repülőgép, mint anno a World Trade Centerbe és mindenki meg fog halni, aki beadatja magának az influenza elleni oltást. Egy idő után éreztem, baj van, tehát elmentem egy pszichiáterhez, de a múlt "előbányászása" csak rontott az állapotomon.
Kimentem a Duna-partra, órákig néztem a vizet, és eszembe jutott, hogy a folyó mindenre megoldás… Cél nélkül bolyongtam a belvárosban - közben kiszedtem a SIM-kártyát a céges telefonomból, mert a cég úgyis megsemmisül -, és
nem értettem, hogy a férjem miért esik kétségbe, ha nem tud felhívni.
Kitöröltem a számítógépemből a külfölről érkező e-mailjeimet, mert ellenségek írták, akik az életünkre törnek.
Aztán jött az a szörnyű nap. Szabadságot kértem, mert éjszaka rádöbbentem, hogy egyetlen ártatlan embert ismerek, a kisfiamat. Elhatároztam tehát, hogy délben elhozom az óvodából, hogy legyen egy közös napunk. Zavart, hogy a férjem is csatlakozik hozzánk - utóbb kiderült, ekkor már rettegve figyelt engem -, majd az óvodában hatalmas botrányt csaptam. Sírva könyörögtem egy műanyag figuráért - miért volt rá szükségem? -, de a játék hároméves gazdája úgy megijedt tőlem, hogy nem adta.
Amikor szegény férjemet estefelé raportra hívta az óvoda vezetője a déli cirkusz miatt, én eldöntöttem, kimenekülök az élet(em)ből. Magammal akartam vinni a fiamat, de lányomnak szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy felkapta az kisöccsét, és bezárkózott vele a szobájába. Így egyedü indultam világgá. Fürdőköpenyben, vékonyka papucsban. Január közepe volt, nagyon hideg, sötét, és szemerkélt az eső.
Ami ezután következett, ma is felfoghatatlan… Úgy gondoltam, fel kell szállnom egy kamionra, mert nekem ott lesz jó, ahová a sofőr megy. Fehér kamionra vágytam, mert a fekete a halál színe, a piros a véré, a fehér pedig az ártatlanságé. Tehát elindultam egy közeli kamionmosóba. Csakhogy útközben elvesztettem a papucsomat. A talpamat szúra a jeges, havas föld, ráadásul belecsúsztam egy árokba, ahonnan úgy tudtam csak előkecmeregni, hogy ledobtam magamról az átázott, súlyos fürdőköpenyemet. De nem bántam, hogy halálosan fázom, és meztelenül vonszolom magam, mert úgy éreztem,
most vezekelek a három öngyilkos halottamért, ami kötelességem.
Felesleges részletezni, mit szóltak a sofőrök, amikor megláttak ruhátlanul - őrült prostituáltnak néztek -, legyen elég annyi, hogy végül beültem egy fehér kamionba. Útközben megszállottan magyaráztam a rémült sofőrnek, hogy vigyen messzire, majd meggondoltam magam, és kiszálltam egy erdő szélén. A kamionosban volt annyi tisztesség, hogy rámerőltetett valamiféle meleg ruhát, aztán elhajtott a közeli kisváros rendőrkapitányságára, és bejelentette a történteket.
Az volt a szerencsém, hogy az erdő szélén vacogva, váratlanul megláttam egy benzinkút fényeit. Utolsó erőmmel elvonszoltam magam odáig, és megkértem a kutast, hívjon mentőt, ráadásul a férjem telefonszáma is eszembe jutott. A meleg plédekkel felszerelkezett férjem - aki már órák óta keresett kétségbeesve - gyorsan megérkezett, majd a kocsijával követte a mentőautót a kórházig.
A zárt osztályon még egy cirkuszt rendeztem. Kitaláltam, hogy mérges gázt vezetnek a kórterembe, tehát feszegetni kezdtem az ablakot, hogy kiugorjak, csakhogy elfeledkeztem arról, hogy a második emelten vagyok. A főorvos úr húzott le az ablakból, és akkor lekötöztek. De a férjem nagyon felháborodott, és kikövetelte, oldozzanak el. Ennek hét esztendeje…
A skizofrénia a pszichotikus állapotok közé sorolt agyi betegségek összefoglaló neve, melyek közös jellemzője, hogy a beteg akarata, gondolatai és érzelmei szétesnek. A pszichotikus állapotok a realitásérzék elvesztésével, érzékcsalódásokkal, hallucinációkkal, az érzelmi élet zavaraival, téveszmékkel, tudatzavar jelentkezésével járó elmegyógyászati betegségek. A betegség kialakulásában több tényező játszik szerepet, ám e kórképek kiváltó oka lényegében ismeretlen.
Nem kell vezekelned!
Akinél skizofréniát diagnosztizálnak, az nemigen számíthat rohamos javulásra. Zsófi állítása szerint két-három év, sok gyógyszer és egy új orvos kellett ahhoz, hogy ismét ép embernek érezze magát.
- A férjemnek vagyok hálás leginkább! Mert kell a gyógyszer, kell a jó orvos, de elsősorban arra van szükség, hogy álljon melletted valaki, aki a legnehezebb helyzetekben is kitart, és rendületlenül hisz a gyógyulásodban.
A férjem folyamatosan azt sulykolta belém: "Nem tehetsz az ősied bűneiről, nem kell vezekelned, nem te vagy a hibás!" Arról már ne is beszéljek, hogy nagyon sokáig ő látta el a gyerekeket, közben dolgozott, és minden idegszálával figyelt rám. Végtelenül hálás vagyok az imádott lányomnak is, aki képes volt szembeszállni velem azon az őrült estén. Mi történt volna a kisfiammal, ha végigszenvedi velem azt a borzalmas éjszakát…?
Hogyan élek most? Szeretetben nevelem a gyermekeimet, mindennap főzük a családomnak, gyógyszert még szedek, de hét éve tünetmentes vagyok. A munkahelyemről ugyan kirúgtak, de már évek óta megtaláltam a helyemet egy karitatív alapítványnál. Szeretem a munkámat meg a kollégáimat.
Ma már nem nézegetem a Dunát, és nem akarok vezekelni a halottaim miatt - remélem, megnyugodtak odaát -, inkább arra a nagymamámra gondolok sokat, aki kilencven évig élt. Az ő példáját kell követnem! Hiszen akit úgy óv a párja, mint engem a férjem, az életre van szánva.
