Egy forradalom, egy kivételes történelmi pillanat. Tizenkét nap, mely megrengette a világot. Az 1956-os eseményekből a színház világa sem maradt ki. Neves művészek csatlakoztak az általános sztrájkhoz, beszüntették az előadásokat, a színpad hősei a valóságban is a forradalom hőseivé váltak. Darvas Iván, Bessenyei Ferenc, Pécsi Sándor, Sinkovits Imre, Harkányi Endre - börtön, eltiltás, disszidálás. Hogyan élték meg a forradalmat a színészóriások?
Sztálin keze - A ledöntött Sztálin-szobor egy darabja, melyet Pécsi Sándor a kertjében tartott, majd halála után a családja elásta azt a kertben. 1986-ban vette meg a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum, melynek gyűjteményét a rendszerváltás után a Nemzeti Múzeum kapta meg
A színészek küzül elsőként a Nemzeti Színház művészei mozdultak meg:
Bessenyei Ferencet az egyetemisták vitték a Bem-szoborhoz, ahol elszavalta a Szózatot.
Sinkovits Imre a Petőfi téren, hangosítás nélkül szavalta el a Nemzeti dalt tízezres tömeg előtt, este a Parlamentnél már százezrek hallgatták megrendülten.
A színház éléről eltávolították Major Tamás izgazgatót és új, háromtagú vezetőséget választottak: Bessenyei mellett Juhász Józsefet és Szörényi Évát.
Szabó Sándort két fia vezényelte a Parlamenthez azzal, hogy látták Pécsi Sányi bácsit egy tankon, nevetve lengette a Sztálin-szobor egyik kezét. "Apu, mi nem megyünk?" - kérdezték, és választ sem várva elrohantak. A színész meg utánuk. Akkor értek oda, amikor eldördült valahonnan fentről az első lövés, és a Parlament lépcsőjén álló egyetemista holtan rogyott össze.
"Reggel nyolc óra. Barna fiam robog be az ajtón: - Apu, nagy tömeg vonul az utcán, köztük van Pécsi Sányi bácsi is egy tank tetején. Mennek a Parlamenthez. Mi nem megyünk? - Gyorsan felöltöztünk, nemzetiszínű kis szalagokat vittünk magunkkal. Odaérve hatalmas tömeg közepén találtam magam. A lépcsők alján ebben a pillanatban egy tornacipős fiú állt. Nem tudom, hogyan és miért, nagy félelem fogott el. Feleségem és a gyerekek már a lépcsősor közepén jártak. Rájuk ordítottam: - Azonnal gyertek vissza! - Csodálkozva megfordultak. Ebben a pillanatban eldördült az első lövés, és az első halott a tornacipős fiú volt. Még két perc, és lehet, hogy én lettem volna az a »tornacipős«! Gyakorta gondolkodtam az élet kiszámíthatatlanságán, és a szerencsén, ami sűrűn mellém szegődött. Akkor sokan meghaltak, mi csak egy kicsit.” - Szabó Sándor: Országom visszanyertem én…
Lába előtt Sztálin
Hogyan keveredett a forradalomba Pécsi Sándor, az ország legvidámabb, legbékésebb embere? Aki Lenin elvtársat is úgy alakította A Kreml toronyórájában, hogy időnként alig tudta visszatartani a nevetését. Egyébként úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás, köszönhetően a színész saját készítésű, zseniális maszkjának. Erről volt híres.
A színészeten kívül volt még egy hatalmas szenvedélye: a műgyűjtés.
Amikor meghallotta, hogy a Hősök terén ledöntötték a Sztálin-szobrot, azonnal odavágtatott. Lenin magyar mása láthatta lába előtt heverni Sztálint, és nyomban megkaparintotta az egyik kezét. Diadalmasan vitte haza a gyűjteményébe. Nem ismerte a gyűlöletet, akkor sem akarhatott hősködni, vérbeli gyűjtőként vétek lett volna kihagyni egy ilyen soha vissza nem térő alkalmat.
Pécsi Sándor Lenint alakítja Pagonyin színművében, A Kreml toronyórájában (1955)
In memoriam Darvas Iván
Részben személyes oka volt annak, hogy a Madách népszerű színésze október 30-án, a Legfőbb Ügyészség forradalmi bizottságának megbízólevelével kiszabadította bátyját, valamint több mint száz, a Rákosi-rendszerben elítélt politikai foglyot a börtönből. Később emiatt őt is háromévi börtönre ítélték, amiből egyet elengedtek. Néhány évvel a halála előtt egy interjúban így beszélt erről:
- Nem gyűlöli azokat, akik ártatlanul meghurcolták?
Meglepő választ adott.
- Nem ártatlanul hurcoltak meg. Százhúsz embert kiengedtem a börtönből, ezért természetesen vállalnom kellett a felelősséget, és nekem, amikor a bátyámat kihoztam a sittről, és után elment Nyugatra, megvolt a lehetőségem, hogy vele menjek. Abban az autóban, amiben elvitték a határig, volt még egy hely. Mondta is nekem: "Te hülye vagy, mire számítasz? Ugyanabba a cellába fogsz visszakerülni, amiből engem kihoztál." Ezt felmértem, de egy másodpercig sem volt kétségem, hogyan döntök. Bár arra nem számítottam, hogy börtönbe csuknak, csak valamilyen retorzióra. A börtönben sem foglalkoztam azzal, hogy innét elmenjek.
- A szabadulása után sem?
- Még azután sem, hogy egy minisztériumi főosztályvezető közölte velem: "Se öt, se tíz, se tizenöt év múlva, soha nem lehet többé magyar színész." Rettenetes volt ezt hallani, akkor döbbentem rá, hogy mit vettek el tőlem. És onnantól kezdve, hogy 1963-ban mégis visszakerültem a pályára és megengedték nekem, hogy Miskolcon játszhassak, majd végül a Vígszínházhoz kerültem, már annak a súlyával léptem a színpadra, hogy milyen értéket jelent ez nekem. Talán ez a katarzis kellett hozzá, hogy fel tudjam mérni, merre kell tartanom. Azóta, ha bárki megkérdezi, hogy ki vagyok, minden gátlás nélkül tudom mondani, hogy igen, én magyar vagyok.
Darvas Iván éveken át csak segédmunkásként dolgozhatott
Börtön, eltiltás
A forradalom leverése után ez várt az ország szabadságáért küzdő színészekre is. Bár velük, népszerűségük, külföldi ismertségük miatt valamivel enyhébben bántak, mégsem hagyták büntetés nélkül a lázadásukat, vagy ahogy ők fogalmaztak, az árulásukat.
Bessenyei Ferencet nem csukták le - tartva a közönség felháborodásától -, de két évig nem léphetett fel sehol a saját színházán kívül. 1959-ben Fábri Zoltán rendezőnek sikerült elérni, hogy ismét a kamera elé állhasson Dúvad című filmjében.
Bessenyei Ferenc a Szózatot szavalja 1956. október 23-án
Sinkovits Imrére sem szabtak ki börtönbüntetést, de felére csökkentették a fizetését, nem játszhatott vezető szerepet, és mivel nem lehetett rábírni, hogy megbánó nyilatkozatot tegyen közzé a Népszabadságban,
fél évig dolgozott egy kisipari szövetkezetben, és csak 1963-ban térhetett vissza a Nemzeti Színház társulatába.
Sinkovits Imre a Nemzeti dalt olvasta fel a Petőfi téren
Mensáros Lászlót, aki '56-ban tagja volt a cívisváros forradalmi bizottságának, két év börtönre ítélték, utána pincérként gondoskodott a megélhetéséről 1961-ig, amikor kegyesen "megengedték", hogy ismét színpadra tegye a lábát.
Földes Gábor, a győri Kisfaludy (ma Nemzeti) Színház főrendezője harminchárom éves volt, amikor koholt vádakkal letartóztatták, és 1957-ben kivégezték. Ő volt az egyetlen színész-rendező, aki az életével fizetett azért, hogy hithű kommunista létére átállt Nagy Imre oldalára.
Földes Gábor színész-rendező az életével fizetett, hogy Nagy Imre oldalára állt
"Vilcsi, gyere haza!"
- írta Bécsbe Ferrari Violettának Pécsi Sándor. Vilcsit - így hívta a szakma és az ország - mindenki kedvelte. Elragadó volt; Zente Ferenccel a 2x2 néha öt című filmben igéző és veszedelmesen kívánatos, gyönyörű nő a Gázolásban Darvas Ivánnal.
Félig olasznak, félig magyarnak született, mindkét részről bőven ellátva a szabad véleménynyilvánítás bátorságával, a politikát illetően.
A Nemzeti Színház társulati ülésén, amelyen Major Tamást leváltották, Vilcsi osztotta ki a minisztériumból megszerzett káderlapokat, így mindenki megtudhatta, mivel vádolta őket az igazgató. Tartva annak bosszújától, együtt hagyta el az országot Szörényi Évával, Szabó Sándorral és feleségével, Bárczy Kató színésznővel. Távozásával nagy veszteség érte a hazai filmes világot.
Ferrari Violetta és Zenthe Ferenc a 2x2 néha öt című filmben (1955)
Sokan disszidáltak a színészek közül. Ki azért, hogy elkerülje a megtorlást, ki kalandvágyból, hogy világot lásson. Így volt ezzel Harkányi Endre is, aki a nagy menekülthullám után szánta rá magát egy barátjával a disszidálásra. Akkor már őrizték a határt, és ők az éj leple alatt, hason csúszva próbáltak átjutni Ausztriába. Sötét volt, azt se tudták hol vannak, amikor odaszólt nekik egy határőr:
"Egy órája figyeljük magukat. Hol átmennek, hol visszajönnek. Döntsék el végre, mennek, vagy maradnak?"
Döntöttek. Itthon maradtak.
Amikor Harkányi Endre édesanyját elhurcolták a nyilasok, őt egy család bújtatta. '56-ban, harmadéves főiskolásként a későbbi filmrendező Gábor Pállal elhatározták, hogy elhagyják az országot. Egy korábbi interjúban így mesélt erről:
- Számomra összeomlott a világ. Nem volt se család, se főiskola. Éjszaka mentünk, én némi pénzt, egy almát és egy Karinthy-könyvet vittem magammal. Egy parasztembernek adtuk oda a pénzt - ma embercsempésznek mondanánk -, aki megmutatta, hogy merre van a határ. Kúsztunk-másztunk a sárban, esett az eső, végül találkoztunk két őrrel, akik megkérdezték, hogy mit keresünk itt. Azt feleltem, hogy az Akácfa utcát. Közölték, hogy az nem itt van, de már egy ideje figyelnek minket, hol átmegyünk a határon, hol visszajövünk, döntsük már el, hogy mit akarunk. Oda-vissza mászkáltunk a határon innen és túl. Tulajdonképpen véletlenül maradtunk itt. Valahogy így történt az életem, hogy valahogy megmaradjak.
