Nem vészharang, nem ijesztgetés. Nagyon komoly probléma. Az önsebzés, vagy ahogy a kamaszok hívják, a falcolás, fájdalmasan létező jelenség; a feszültség levezetésének ijesztő tempóban terjedő módja. Aki megvágja, sőt vagdossa magát, tulajdonképpen a belső fájdalmát igyekszik külsővé alakítani. Mert azt mégis könnyebb elviselni… Van kiút? Mit mond a szakember?
Zsilettpengével. Vékony szöggel. Sniccerrel. A "Mivel?" kérdésre adták ezeket a válaszokat azok a kamaszok(?), akik egy internetes fórumon beszélgettek egymással az önsebzésről. Vagyis a falcolásról. Arról, hogy gyakrabban vagy ritkábban, de vágásokat ejtenek az alkarjukon, esetleg a belső combjukon, a hasfalukon, a mellükön.
Sokan esetleg azt hiszik, hogy az ilyesmi csak nagyon rendezetlen körülmények között élő családokban fordul elő. Sajnos nem. Ez a korábban a kriminalisztikában, leginkább a börtönökben előforduló tünet mára a hétköznapi életben is létező jelenség; a legelitebbnek mondott iskolák diákjai között is van falcoló.
Olyan gyerek is vagdoshatja magát, akit magasan iskolázott, jó intellektusú szülők nevelnek, anyagi problémák nélkül. Az önsebzés ugyanis a feszültségről szól, márpedig az független az előbb felsorolt körülményektől.
- Szerintem azért fontos erről beszélni, és felhívni a szülők, pedagógusok figyelmét a jelenségre, hogy valamennyire felkészültek legyenek, ha esetleg találkoznak vele - kezdi Dr. Hammer Zsuzsanna pszichológus, családterapeuta. - A falcolást mi, szakemberek már érzékeljük, azt is látjuk, milyen mértékben terjed. Ráadásul egyre korábbi életkorban, már a felső tagozatban is megjelenik.
Azt is látjuk, hogy a szülők tehetetlenek, megdöbbennek, nemhogy nem feltételezik, de nem is igen hiszik el, hogy ez megtörténhet. Nem csoda, hiszen kívül esik az általuk ismert tartományon. Ha a gyerek rosszul tanul, hisztizik, szemtelen, ezek ismert jelenségek, de a falcolás viszonylag új. És nagyon ijesztő. Ráadásul veszélyes.
FÁJ, ÉS MÉGIS JÓ...
De mi lehet ebben a jó, miért tesz ilyet valaki önmagával? - kérdezhetik sokan értetlenül, hiszen ha ez ember akaratlanul elvágja a kezét, vagy a lábát, az nem tartozik a kellemes élmények közé. Hogyan lehetséges, hogy valaki ezt önmagától, önmagának csinálja, és még rá is szokik?
- A belső feszültséget, a belső fájdalmat a falcoló kívülre helyezi ilyenkor - magyarázza a pszichológus. - Amikor fizikai sérülésünk van, a fájdalom jelentkezik ugyan, de közben stresszhormonok szabadulnak fel a szervezetben, amelyek átmenetileg csökkentik a szorongást, nyugtató hatásúak. A belső bajok elcsitulnak, a szervezet áthangolódik a külső sérülésre.
Ez egy olyan biokémiai folyamat, amely pillanatnyi és gyors enyhülést hoz a lelki problémákra, és a falcoló csak ezzel törődik. Erre rá lehet szokni, ennek a rabjává lehet válni, és ha valaki a belső stressz levezetésének rossz útjára kerül, van rá esély, hogy végigjárja ennek az állomásait.
Társulhat hozzá depresszió, alkohol, drog, még öngyilkosság is lehet a vége. Vannak, akik egyre gyakrabban és mélyebben vágják magukat. Emelniük kell a tétet, ha nem szűnik meg a bajok forrása, ha nem kapnak segítséget.
A szakember szerint a feszültség örök, levezetésének módja azonban változik. Minden időszakban jön valami új, ami éppen "trendi". Most a falcolás ilyen.
A kulcsszó tehát a feszültség. Újra az internetes fórumból szemezgetünk: "Kövér vagyok, mindig is az voltam, képtelen vagyok lefogyni. Rondának érzem magam, és az is vagyok." "Nem vagy elég jó, semmiben sem." "Reggel elmegyek itthonról, mire minden különórának vége, fél kilenc. Akkor érek haza. A három tesóm kitűnő tanuló, én csak négyes. Ha szétszakadok sem tudok ötös lenni. Anyámék emiatt le sem sz…nak, nekik csak a tesóim léteznek."
- Ha valami általánosságot mondhatok, akkor ezt mondanám: a falcoló gyerekek családjában általában nagyok az elvárások - jegyzi meg Dr. Hammer Zsuzsanna. - Emiatt a gyerek is sokat vár önmagától, és amikor úgy érzi, nem tud ezeknek megfelelni, akkor jön a szorongás.
Nemcsak tanulásról lehet itt szó mint teljesítményről, állhat a háttérben sport, akár egy, az eredményért bármit megtevő és bármit elváró edző. A lényeg, hogy a folyamatos kudarcélmény, az egészséges önbizalom hiánya hatalmas feszültséget okoz.
A testkép, a nemi identitás hasonlóan problémás terület, a mai gyerekek egyre korábban kapják a mintát, hogy ilyennek kell(ene) lenniük. És hiába él az egyik falunk, a másik nagyvárosban, és vagyunk genetikailag sokfélék, ezek a sablonok mindenkire vonatkoznak. Sokan ilyen cselekedetekkel akarnak feltűnni, kivívni a többiek elismerését.
Az önsebzés a felső tagozatos általános iskolások körében is megjelenik már, de leginkább a középiskolásokat érint. Vagyis arra az életkorra jellemző, amikor a gyerek a szülők figyelme elől inkább a kortársai közé húzódik.
Ebben az életkorban az otthoni zsúrokat felváltják a szülők nélküli bulik, a gyerekek szeretnek bezárkózni a szobájukba, a fürdőszobába sem engednek be mást. Ez önmagában természetesen nem jelenti azt, hogy minden ilyen kamasz a vágott sebeit rejtegeti, de azt igen, hogy aki ezt teszi, könnyebben teheti.
Ezzel párhuzamosan csökken a szülők figyelme is, akik az ötödik osztály után általában kisebb intenzitással követik a gyerek dolgait. Ha egy tizenéves hirtelen csak hosszú ujjú pólót hajlandó hordani, a karkötők sokaságát viseli a csuklóján, a szülők elkönyvelik, mint egyfajta kamaszos különcséget, és az esetek nagy részében valóban az is.
Ám előfordulhat, hogy másról van szó.
CSAKIS CSAPATMUNKÁBAN!
Praktikus és megkerülhetetlen kérdés, mi a megfelelő segítség ebben a kényes kérdésben.
- Sokszor látjuk, hogy amikor kiderül a falcolás, a szülők első döbbenetükben rárontanak a gyerekre - mondja a pszichológus. - Számon kérnek, büntetik. Ez a lehető legrosszabb megoldás. Azt sulykolni, hogy valamit rosszul csinál. Persze, hogy rosszul csinál, de a hibáztatás csak ront a helyzeten. Mint ahogy az is, ha azt mondjuk neki, veled valami olyan nagy baj van, hogy elviszlek pszichológushoz.
Ez nem azt jelenti, hogy egy szakember ne tudna segíteni, de létkérdés, hogy mindenki értse meg: ez soha nem csak a gyerek hibája, nem lehet őt meggyógyítani a környezet megváltoztatása nélkül.
Meg kell keresni a feszültségforrást, legyen az a család, az iskola, az edző, a zenetanár, vagy bármi más, és közös munkával feloldani a szorongató helyzetet. Vagyis nincs olyan módszer, amely egyik napról a másikra megoldást hozna.
Nem kérdés, hogy ebben a témában is a megelőzés a legjobb megoldás. Megelőzés alatt ne arra gondoljunk, hogy ne legyenek feszültségek az életünkben, mert mindig vannak és lesznek. Ám az, hogy egészséges módon legyünk képesek levezetni azokat - ez már reális törekvés.
Ez egy nagyon fontos kérdés, hiszen sok szülő maga sem jár elöl jó példával. Az ital, a dohányzás, a sok kávé - ezek mind gyakori rossz megoldások. Illetve bármi, amit túlzásba visznek. Mert kérdezem én, az az anyuka, aki heti öt edzésre jár, és olyan szálkás a teste, akár egy tizenhat évesé, milyen eséllyel segíti a gyerekét az egészséges testképhez, önelfogadáshoz? Az előbb felsoroltak hosszú távon nem jó stratégiák, mert semmi sem jó, ami függéshez vezet.
Amikor megelőzésről beszélünk, olyan módszerekre gondoljunk, amelyek finom és gyengéd módon, rugalmas keretek között hosszan tartó nyugalmat nyújtanak. A felnőttek életében is kevés van ezekből, márpedig nekik kellene a jó példával elöl járni. Ha valamilyen módon megtanítanánk a fiatalokat relaxálni, meditálni, gyorsan emelhető lenne ez a nyugalmi szint.
További indirekt megoldás, ha a szülők nagyobb figyelmet fordítanak a gyerekre. Ez amolyan "nesze semmi, fogd meg jól" kijelentés, töltsük meg hát tartalommal! Értsük alatta azt, hogy a gyerek lelkiállapotát vegyük ugyanolyan komolyan, mint a testit. A köhögést, a lázat minden szülő kezelni akarja. Tegye ezt a lelki bajokkal is!
Az olyan kérdések helyett, hogy hányast kaptál, megírtátok-e a dolgozatot, nem késtél-e az edzésről, holnap lesz-e témazáró stb. fontosabb volna ilyeneket kérdezni:
"Hogy érzed magad?"
"Mi volt ma jó, és mi rossz?"
Igen, a teljesítmény is fontos, de a mögöttük lévő érzelmi állapot legalább annyira.