A megtörtént eset főszereplője Adrienn, aki korábban évekig élt együtt egy borderline személyiségzavaros férfival. Megélte a mennyországot és a poklot, a kapcsolat miatt hajszál híján tönkrement az élete. Mégis, a 34 éves nőnek a mai napig hiányzik az a keserédes szerelem, amelyet az egészséges férfiak, ha beleszakadnak, sem képesek megadni neki. Adrienn vallomása következik.
Boldog kapcsolatban élek a férjemmel és a két gyerekünkkel, de van egy különleges férfi az életemben, aki időnként megjelenik, kifordítja a világomat a sarkából, és hirtelen bánni kezdem, hogy elköteleztem magam. Nyomasztó, ambivalens érzés ez, főleg annak tudatában, hogy csaknem tönkretett.
Az utolsó utáni pillanatban, édesanyám győzködésére fordultam pszichológushoz, és nem sokkal később, nagy nehézségek árán, már képes voltam vele megszakítani a kapcsolatot.
KITALÁLTA A VÁGYAIMAT
Robival huszonévesen ismerkedtem meg, teljesen hétköznapi körülmények között: ugyanabba az edzőterembe jártunk. Kezdetben csak felszínes dolgokról beszélgettünk, úgy tűnt, nem akar igazán közel engedni magához, de a testbeszéde, a viselkedése másról árulkodott. Hosszasan nézett a szemembe, időnként megérintett, csak úgy véletlenül, de úgy, hogy attól libabőrös lettem, és egy idő után mindig akkor jött edzésre, amikor én. A kapcsolatunk lassan bontakozott ki, aztán miután 
először megcsókoltuk egymást, minden felgyorsult.
Robi a figyelmességével, a gyengédségével, a ragaszkodásával, azzal, ahogy kitalálta a gondolataimat, a vágyaimat, egészen levett a lábamról, és a családom, a barátaim legnagyobb megrökönyödésére három héttel később már együtt éltünk. Úgy éreztem, a világ legszerencsésebb nője vagyok, akit a párja a tenyerén hordoz.
Ágyba hozta a reggelimet, egy jóképű szexisten volt, aki a hálószobában azelőtt sosem ismert magasságokba repített. Mindent elkövetett, hogy a kapcsolatunk egyre teljesebb legyen. Boldog voltam, és a tudatom perifériájára söpörtem a félelmem, hogy még mindig nem ismerem őt eléggé.
KÉTSÉGBEESETTEN MEGFELELNI
Hogy a dolgok mikor fordultak küztünk rosszra? Azt lehetetlen megmondani. Egyetlen, meghatározó momentumra nem emlékszem, mert az események egymást követték. Robi egyik napról a másikra nagyon féltékennyé vált. Nem akarta, hogy szórakozni menjek a barátnőimmel, furcsa kérdéseket tett fel az egyik férfi ügyfelemről, és nemegyszer megjelent a munkahelyemen, hogy ellenőrizze, valóban ott vagyok-e. Eleinte tűrtem, aztán mégis kiálltam magamért, amiből heves veszekedések kerekedtek.
Robi ekkor fenyegetőzött először azzal, hogy elhagy, mert előbb-utóbb én is csak bántani fogom, pont úgy, mint az elődeim. Napokig nem szólt hozzám, aztán egyik este hazamentem, és sírva borult a lábam elé. Elmondta, mennyire sajnálja, hogy a múltban elszenvedett lelki sérüléseinek én lettem az áldozata.
Megbocsátottam neki, és minden ment tovább, egészen addig, amíg nem kezdte el kifogásolni, hogy nem főzök neki változatosabban. Aztán nem sokkal később az a vád ért, hogy keveset járunk együtt a szüleimhez, szerinte nem akarom, hogy beépüljön a családunkba, mert nem egy életre tervezek vele.
Több nagyjelenetet is rendezett számomra lényegtelen apróságok miatt a nyílt utcán, például, ha pusztán kedvességből rámosolyogtam egy férfira. Ráadásul elérte, hogy hibásnak érezzem magam, és kétségbeesetten meg akarjak felelni neki.
AZ ÉDESANYJÁTÓL TUDTAM MEG
A veszekedéseket édes kibékülések követték. Aki megízleli egyszer, milyen a balhék után újra egymásra találni, az könnyen elvész egy kapcsolatban, ami igazi hullámvasút.
Robi, ha épp szárnyalt, királynőként bánt velem, ám ha mélyrepülésben volt, rám is keserves napok vártak.
Az első közös évünk végén vettem észre, hogy eltűntek mellőlem a barátaim, folyton fáradt vagyok, munkahelyi gondjaim vannak, és mindent alárendelek a párom aktuális hangulatának.
Nem akartam szakítani vele, de az édesanyjának óvatosan beszéltem a fia hangulatváltozásairól, bizalmatlanságáról. "Nem mondta soha, hogy borderline személyiségzavara van?" - kérdezte a mamája, én pedig csak néztem tágra nyílt szemmel, mert fogalmam sem volt, miről van szó.
A DON JUAN-SZINDRÓMA
Még aznap utánaolvastam. Akkor értettem meg, Robi mitől olyan különleges: a borderline szindrómás emberek sebezhetők, szenvedélyesek, és mély szeretethiány él bennük. Az első hivatalosan diagnosztizált borderline Don Juan volt, de Casanova is közéjük tartoztt.
Az energiáik csábítóak, mesterei az izgalomnak, a manipulációnak, az érzelmi játszmáknak, amelyek úgy rabul ejtik az áldozatot, hogy akkor sem tud szabadulni tőlük, ha boldogtalan.
A cikkekben taglalt tünetek nagy része, hogy energikus, impulzív, egyszer hideg, másszor meleg, egyszer ragaszkodik, másszor eltaszít, elképesztően féltékeny, érzelmes, de nem képes empátiára, tökéletesen ráillett Robira. A következő pár hónapban sokszor próbáltam vele erről beszélni.
Bántott, hogy noha tudatában volt, nem beszélt nekem erről, amit szóvá is tettem, de mindig csak azt a választ kaptam, hogy nem akart elijeszteni, mert nagyon szeret, és hallani sem akar arról, hogy pszichiáterhez menjen. 
Ezek után még két évig hol szenvedtem, hogy szárnyalóan boldog voltam vele, miközben a saját céljaim megvalósításával elakadtam. Aztán egy nap a mindössze félórás késésem miatt összevagdosta a csuklóját.
Akkor valami elpattant bennem, és hiába könyörgött, hogy maradjak, a szüleimhez menekültem. Évekig titkoltam előttük Robi betegségét, mert nem akartam, hogy féltsenek, de akkor olyan sokkot kaptam, hogy mindent elmondtam, és náluk maradtam.
NEM ÉN FELELEK A BOLDOGSÁGÁÉRT
Robi még hónapokig vissza akart szerezni: eljött a szüleimhez, a munkahelyemre, virágokat küldött, leveleket írt, és minden létező módon próbálta velem felvenni a kapcsolatot. Hiányzott, és lelkiismeret-furdalásom volt miatta, a pszichológus is csak hosszú terápiás munkával tudta megértetni velem, hogy nem én felelek a boldogságáért.
Azóta évek teltek el, és nekem családom lett. A férjem kiegyensúlyozott, kedves ember. Robi nagyjából évente egyszer felkeres, és elmondja, hogy én voltam élete szerelme, és ha visszafogadnám, elkezdené a terápiát. Ilyenkor nem könnyű elutasítani, mert eszembe jut az a sötéten édes szerelme, amit a férjem, ha beleszakad, sem tud produkálni.
Nehezen vallom be, de olykor hiányoznak a mélységeink és a magasságaink. Mert egy egészséges kapcsolatban nincsenek ekkora fájdalmak, de nem is érhetjük el a hullámvasút euforikus tetőfokát.
De tudom, ha hagynám, hogy Robi az életem része legyen, megint azzá a remegő ronccsá válnék, aki mellette voltam. Így hát a gyenge pillanataimban magamhoz ölelem a férjemet és a gyerekeinket - ez erőt ad ahhoz, hogy ha nem is törlöm olvasatlanul a tőle érkezett mailt, legalább nem válaszolok rá.
